8. Nem szégyen segítséget kérni

 Sziasztok!

Szerintem ez az első olyan bejegyzésem, ami kicsit személyesebb hangvételű. Ugyan túl specifikus részletekbe nem megyek bele magamról, hiszen ez most nem az a bejegyzés. Meg nem is ezen van a hangsúly. Hanem egy olyan témán, amit nagyon fontosnak tartok, mégsem beszélünk róla eleget. Különösen annak fényében szomorú ez, hogy már a huszonegyedik században vagyunk, ami az önfelvállalás kora is. Elvileg. Mert gyakorlatilag nem ezt tapasztalom. Sokkal inkább érzem azt, hogy kifelé azt kell mutatnunk, hogy minden tökéletes, miközben belül ezer darabra törsz és nem mondhatod ki, különben gyengének titulálnak. Akár el is taposnak, ha rossz emberek közé kerülsz. Úgyhogy álljon itt ez a bejegyzés azért, hogy felvegyem a harcot, hiszen én is voltam lent. Nagyon mélyen. Nem félek kimondani, hogy szükségem volt segítségre ahhoz, hogy talpra álljak és bátorítok mindenkit, aki hasonló érzésekkel küzd, hogy ne féljen segítséget kérni. Mert nem szégyen segítséget kérni. Életet menthet. A te életedet. 

Nem szégyen segítséget kérni

Mert a mentális egészségünk mindennél fontosabb.

Sokat gondolkoztam azon, hogyan is írhatnám meg ezt a bejegyzést. Mert egy olyan témát szeretnék feszegetni, amit nagyon fontosnak találok, mégis kevesen beszélnek róla. Holott a mentális egészségünknek kellene az első helyen szerepelnie a fontossági sorrendünkben. Mégis képesek vagyunk elhanyagolni, vagy nem tudomást venni azokról a dolgokról, amik belülről emésztenek fel minket. Éppen ezért szeretném elmesélni a saját tapasztalataimat ezzel kapcsolatban. 

Igazság szerint, eleinte én is borzasztóan nehezen kezeltem ezt a témát. Én is nagyon elutasító voltam vele. Elég sok olyan dolog ért tinédzserkoromban, amiket egyedül próbáltam megoldani. Addig nyomtam el ezeket magamban, amíg egyszer csak robbant a bomba, és mindenki döbbenten állt körülöttem, hogy mi ez az egész. Mert senki nem tudta, mi ment végbe bennem akkor. Emlékszem, ez volt az első alkalom, hogy anyukám azt mondta, keressünk fel egy pszichológust. Bevallom, mikor először meghallottam, nagyon ijesztő gondolataim támadtak. Azt gondoltam, hogy bolondnak néz. Meg különben is nekem nincs szükségem segítségre. Meg egyáltalán, hogy tudnék megnyílni én egy idegen embernek, aki amúgy annyira zárkózott? Hát...Nagyon nehezen. 

Mármint, évekig halogattam a dolgot, de amikor az egyetemi éveim alatt jelentkeztek ismét bizonyos problémák, úgy éreztem, mégis szükségem van arra a segítségre. Mert egyedül nem tudtam megküzdeni a saját démonaimmal. Sosem felejtem el az első alkalmat, amikor beültem, és amit még egy év folyamatos terápia követett. Minden bajom volt. Rettegtem, szorongtam, izgultam. Mégis volt benne valami furcsa. Megnyugtató. Talán akkor éreztem életemben először, hogy valakivel őszintén beszélhetek. Már csak az orvosi titoktartás végett is. Hisz tisztában voltam vele, hogy ami a rendelőben elhangzik, az ott is marad. Nagyjából alig létezik tudomásom szerint olyan orvos, aki ezt megszegi, hisz a karrierjük lenne a tét. Ezen a vonalon indultam el a bizalom útján. 

Aztán az elkövetkezendő alkalmak során azt vettem észre magamon, hogy egyre nyíltabban beszélek. Beszélgetek. Mert ez nem egyoldalú. Fel kell készülni rá, hogy bizony itt érkeznek kérdések, illetve készülnek jegyzetek is. Nem kevés. Eleinte bevallom, feszélyezett az, ahogy láttam, folyamatosan írt az orvosom, miközben beszéltünk. Rohadtul kíváncsi voltam, miket jegyezhet le, azonban sosem tudtam meg. Lehet, jobb is. Mert nem ezen múlt, hogy segített, vagy sem. Hanem azon, hogy úgy éreztem, tényleg segíteni akar. Igyekszik megérteni engem. Nem ítélkezik. Nem vagdalkozik. Nem akar meggyőzni az igazáról. Hallgat. Figyel. Megoldásokat kínál. Rávezet, merre érdemes elindulni. Elnavigál a továbblépés útján. Legalábbis én így éltem meg. 

Elismerem azt is, hogy nem minden ilyen szép. Mert voltak keményebb napok, amikor úgy mentem be, hogy nem csinálom tovább. Nem érdekel. Nem keveset sírtam is bizonyos terápiák után, amik olyan témákat boncolgattak, de valahogy ott, abban a közegben a könnyeimet sem szégyelltem. Mégis tartottam magam. Hiszen ott volt előttem a cél. Jobban akartam lenni. Jobban is lettem. Igaz, kicsit több, mint egy év kellett hozzá, de sikerült a továbblépés. El tudtam engedni a múltam azon részét, ami megmérgezte a mindennapjaimat. Ezt pedig a pszichológusomnak köszönhetem. Mert megmutatta, hogyan zárjam le magamban a fájdalmat és segített abban is, hogy megismerjem önmagam. Megtanított arra, hogyan kezeljek bizonyos helyzeteket, milyen technikákkal tudok hatékonyan megoldani konfliktusokat akár saját magamban, akár a környezetemben. 

Tavaly év vége felé újabb mélypontra kerültem. Történt egy olyan trauma az életemben, amire valahol számíthattam volna, mégsem készültem fel rá. Erre talán nem is lehet. Mert egy szeretted elvesztése mindig olyan fájdalom, ami talán sosem múlik el. Csak megtanulunk vele együtt élni. Akkor meg még inkább, ha olyan közel állt hozzád, mint hozzám a nagypapám, akire második apámként tekintettem egész életemben. Eleinte viszont ez nem ment. Ráadásul általa a családomban is erős konfliktusok alakultak ki, amit nem tudtam egyedül megoldani. Miután ezt felismertem, ismét segítséget kértem, mielőtt, és ezt kegyetlenül nehéz beismerni, de bántottam volna magamat. 

Másodjára is a pszichológusom volt az, aki felhúzott a padlóról és erőt adott ahhoz, hogy folytassam az életemet. Mert az élet nem áll meg. Menni kell tovább. Kíméletlen. Neked pedig fel kell venned a tempót. Időnként viszont érdemes megállni, kifújni a levegőt. Kiadni magadból, amit érzel. Akár szakember, akár egy barát, akár családtag segítségével. Hiszen, ha van, aki meghallgat, már félsiker. 

Tudom, hogy nehéz. Iszonyatosan. Mert átéltem az egész folyamatát ennek. Elkezdeni nehéz. Felkeresni egy szakembert nehéz. Elmenni az első kezelésre nehéz. Ugyanakkor megéri. Végtelenül megéri, mert ha sikerül olyan pszichológust találnod, akivel tudsz bizalmat kialakítani, akkor az egyik legnagyobb segítség lehet az életben. Ráadásul az ember fél. Hiszen, ha kitudódik, hajlamosak lehetnek a körülöttünk lévők megbélyegezni. Nekem a saját családomban volt olyan ember, aki nem értette, mit keresek pszichológusnál, mikor szerinte semmi bajom nincs. Szerinte nem volt, de nem is tudhatta, milyen démonok rágják a lelkem napi szinten. Ezért is mondom azt, hogy figyeljünk a másikra. Gondolkodjunk, mielőtt bármit is mondunk. Mert nem tudhatjuk, mi megy végbe a másik fejében. 

Nem kellene a mai világban félnünk attól, hogy megbélyegeznek minket. Nem kéne ennek léteznie. Elfogadás. - Mondják sokan és én is hiszek benne. El kell fogadnunk önmagunkat és másokat is olyannak, amilyenek vagyunk. Ha valaki lelkileg nem olyan edzett és segítségre van szüksége, megértéssel forduljunk hozzá. Nem szabad még lejjebb lökünk a szakadékban. Ezért sem ítélhetünk el senkit azért, amiért esetleg felkeres egy pszichológust. Éppen ellenkezőleg. Mindenkit bátornak tartok, aki ezt megteszi. Mert ez az első lépés azért, hogy szembenézzünk önmagunkkal. Ez az első lépés a gyógyulás felé. 

Fájdalmas és valószínűleg nem rövid utat kell bejárnia annak, aki felkeres egy szakembert és segítséget kér, mégis azt mondom, hogy szükséges és megéri lejárni az ösvényt. Akkor is, ha az tele van hullámhegyekkel és völgyekkel. Sokszor mélypontra kerülhetsz, de a legfontosabb, hogy tudatosítsd magadban: nem vagy egyedül. Ez vigyen végig az úton, mert a vége sokkal fényesebb lesz, mint az eleje. Ezért nem szégyen segítséget kérni.

Bejegyzés egy lány tollából, aki járt már valaha pszichológusnál...

1. Az írók jogaiért

Sziasztok!

Sokat gondolkoztam azon, hogy ezt meg merjem-e osztani, főleg az erős hangvétele miatt, viszont úgy érzem, a mai világban még valahogy nagyon nem csengett le a lopás, mint olyan jelenség akár bloggeren, akár a wattpad felületén. Mivel mostanság az utóbbi felületen voltam aktívabb, ott tapasztalhattam meg mások által, illetve saját bőrömön is a problémát, aminek nem kéne jelen lennie egyáltalán az írók, vagy bloggerek között. Mert erre nincs egyáltalán mentség. Éppen ezért született meg ez a bejegyzés. Nem tudom, mit fogok elérni vele. Lehet, hogy semmit. Ugyanakkor mégis vállalom, amit itt leírok, hiszen legalább szót emeltem egy olyan probléma ellen, ami előtt sosem fogok fejet hajtani. Ha egyedül is, de megpróbálom felvenni a harcot ezzel szemben. Viszont, ha mégsem vagyok egyedül, és ha már egy emberben sikerül valamit elérnem ezzel kapcsolatban, már megérte. 

Az írók jogaiért

„Minden írónak joga van a saját ötleteihez.”

Régóta vagyok tagja az írók közösségének, olvastam már számos nagyon tehetséges szerzőtől, illetve én is hagytam már egy-két kisebb nyomot magam mögött az írás világában. Ezáltal elmondhatom, hogy nem kevés dolgot éltem már meg itt. Boldogot, és szomorút egyaránt. Az egyik, ami nem érintett jól, amikor megláttam máshol azt, amivel én dolgoztam órákon keresztül. Miközben másnak csupán egyetlen kattintás volt átvenni tőlem mindazt, amiért én dolgoztam meg. Ami az én ötletem volt. Mostanában pedig ismét látom, hogy a lopás jelensége felütötte a fejét. Én pedig nem fogok fejet hajtani egy olyan dolog előtt, amivel, teljességgel nem értek egyet. Most pedig azokhoz fordulok, akik minden ok nélkül elveszik azt, amiért más dolgozott meg. Te, aki elveszed más szellemi termékét. Miért teszed? Miért lopod el azt, amivel más dolgozott meg? Nincs tőle lelkiismeret furdalásod? Miért teszed ezt meg bűntudat nélkül mással? Jó érzés más tollával ékeskedni? Belegondoltál abba, mit érezhet a másik, amikor szembesül a lopásoddal?

Az utolsó kérdésre megadom a választ. A többit találd ki te. Tudod, mit érez olyankor az az ember, aki időt és energiát nem spórolva álmodta meg azt, amit te elvettél? Segítek. Nagyon nagy csalódást, dühöt, tehetetlenséget és haragot. Mert, aki elkezd írni, általában nem csak magáért teszi. Hanem, mert segíteni akar, hogy mások jobban érezzék magukat. Mert bízik másokban és bízik abban, hogy amit megalkot, azt tiszteletben tartják, hogy az övé. Te pedig ezeket semmibe veszed. Viszont elárulok még egy titkot. Ha olyan terveid vannak, hogy egyetemre járj, diplomát szerezz, ott a legnagyobb hiba, amit elkövethetsz, az a plágium, azaz a lopás. Ha forrásmegjelölés nélkül írsz bele valamit a szakdolgozatodba például, ezzel elfogadva, hogy az a tiéd, miközben az a gondolat nem tőled született meg. Ugye, milyen rosszul hangzik? A következmény még rosszabb. Mert azonnal visszadobják a szakdolgozatot, elesel a lehetőségtől, hogy államvizsgára mehess, és vannak olyan egyetemek, ahol ezért fegyelmi eljárás is kerekedhet az egészből. Nem éri meg lopni, mert a való életben tétje is van az ilyennek. Az írásban tétje nincs, viszont rengeteg elárul rólad, ha megteszed. Illetve sosem mosod le magadról. Felteszem ezen a ponton az utolsó kérdésemet neked, megéri?

Most pedig minden íróhoz szólnék, aki elítéli a lopást, és tenni szeretne ellene valamit. Mert én hiszek benne, hogy tehetünk azért, hogy megszűnjön ez a jelenség. Ha szót emelünk ellene, felhívjuk a figyelmet arra, hogy ez egy borzasztó dolog, és kihangsúlyozzuk, hogy ezáltal valakit ki tudunk rekeszteni az írói közösségből. Nem tartom magam olyan embernek, aki szeret a végletekhez fordulni, éppen ezért próbálom megfogni már a legelején a dolgokat. Hiszen számomra ez a kampány, mint megelőzés jött létre. Szeretném, ha minél több emberhez eljutna ez a kép, hogy lássák, akikben felmerül a gondolat, hogy miért nem éri meg lopni. Ebben viszont a segítségetekre lenne szükségem. Szeretnék megkérni mindenkit, aki egyetért velem, hogy ossza meg minél több helyen ezt a képet, hogy terjedjen. Szeretnék elérni egy olyan írói közösséget, ahol a lopás, mint gondolat sem merül fel senkiben. Mert az más, ha valaki hasonló alapötlettel dolgozik, mint a másik, de ugyanabból az alapötletből ezerféle egyedi dolgot létre lehet hozni. Ugyanakkor semmiképpen sem tolerálható, ha valaki engedély nélkül egy az egyben átveszi a másik munkáját, amire az adott személy rengeteg időt áldozott. Ha hiszel benne, tarts velem! Mert együtt sikerülhet megteremteni egy lopástól mentes közösséget.

„Mert nem tudhatod, mennyi időt áldozott arra, hogy megírja azt a részt, megálmodja azt az idézetet, vagy megszerkessze azt a képet.”

0. Visszatérés

 Sziasztok!

Bevallom, félve, mégis izgalommal telve kezdek bele ezekbe a sorokba, mert tudom, hogy ez most valami más lesz. Valami új. Még én sem tudom, mi fog belőle kisülni, de egy próbát megér. Tudom, hogy sok újat már nem tudok mutatni azoknak, akik ismernek engem régebbről, mégis azt mondom, hogy ez az egész merőben más lesz, mint a többi. Lassan tíz éve, hogy írok, illetve legalább hét éve, hogy megjelentem itt a blogok világában. Belegondolni is durva, mennyi befejezetlen dolgot hagytam itt hátra, ugyanakkor most érzem magamban az erőt, hogy újfent blogot vezessek. Éppen ezért, eljött a visszatérésem ideje. Nagyon sok mindent tervezek erre az oldalra. Valószínűleg minden történetem és novellám át fog kerülni erre a felületre, ahogy számos személyes hangvételű posztot is szeretnék megírni. Többségében olyan témákban, amikben otthonosan mozgolódom és érdekelnek is, mint a sport, vagy a zene. Ez a két dolog központi része az életemnek. Ugyanakkor rengeteg más dolog is megmozgatja a gondolataimat, ahogy néhány olyan bejegyzés is napvilágra kerül, amiben az éppen velem történt dolgokról írok majd. Mert mindenkinek kell egy hely, ahol kiírhatja magából az érzéseit. Nekem pedig ez lesz az. Az Üvegszilánkok lesz az én kis menedékem, ahogy a történeteim tárháza is innentől kezdve a wattpad felülete mellett. 

Nem is marad más hátra, minthogy üdvözöljek minden kedves idetévedőt. Ha szimpatikusnak találod a blogomat, nézz körbe nyugodtan az oldalsávban található menüben. Ahol megtudhatsz néhány dolgot rólam, vagy az éppen aktuális történeteimről. Nem ígérek semmit, főleg nem rendszerességet, mert már bőven benne vagyok a felnőttek világában. Munka mellett pedig nehéz bármit is tartani, ugyanakkor igyekszem minél rendszeresebben jelentkezni. Már alig várom, hogy elkezdődjön az új utam itt. 

Mert vagy szenvedéllyel csinálod, vagy sehogy.