8. Nem szégyen segítséget kérni

 Sziasztok!

Szerintem ez az első olyan bejegyzésem, ami kicsit személyesebb hangvételű. Ugyan túl specifikus részletekbe nem megyek bele magamról, hiszen ez most nem az a bejegyzés. Meg nem is ezen van a hangsúly. Hanem egy olyan témán, amit nagyon fontosnak tartok, mégsem beszélünk róla eleget. Különösen annak fényében szomorú ez, hogy már a huszonegyedik században vagyunk, ami az önfelvállalás kora is. Elvileg. Mert gyakorlatilag nem ezt tapasztalom. Sokkal inkább érzem azt, hogy kifelé azt kell mutatnunk, hogy minden tökéletes, miközben belül ezer darabra törsz és nem mondhatod ki, különben gyengének titulálnak. Akár el is taposnak, ha rossz emberek közé kerülsz. Úgyhogy álljon itt ez a bejegyzés azért, hogy felvegyem a harcot, hiszen én is voltam lent. Nagyon mélyen. Nem félek kimondani, hogy szükségem volt segítségre ahhoz, hogy talpra álljak és bátorítok mindenkit, aki hasonló érzésekkel küzd, hogy ne féljen segítséget kérni. Mert nem szégyen segítséget kérni. Életet menthet. A te életedet. 

Nem szégyen segítséget kérni

Mert a mentális egészségünk mindennél fontosabb.

Sokat gondolkoztam azon, hogyan is írhatnám meg ezt a bejegyzést. Mert egy olyan témát szeretnék feszegetni, amit nagyon fontosnak találok, mégis kevesen beszélnek róla. Holott a mentális egészségünknek kellene az első helyen szerepelnie a fontossági sorrendünkben. Mégis képesek vagyunk elhanyagolni, vagy nem tudomást venni azokról a dolgokról, amik belülről emésztenek fel minket. Éppen ezért szeretném elmesélni a saját tapasztalataimat ezzel kapcsolatban. 

Igazság szerint, eleinte én is borzasztóan nehezen kezeltem ezt a témát. Én is nagyon elutasító voltam vele. Elég sok olyan dolog ért tinédzserkoromban, amiket egyedül próbáltam megoldani. Addig nyomtam el ezeket magamban, amíg egyszer csak robbant a bomba, és mindenki döbbenten állt körülöttem, hogy mi ez az egész. Mert senki nem tudta, mi ment végbe bennem akkor. Emlékszem, ez volt az első alkalom, hogy anyukám azt mondta, keressünk fel egy pszichológust. Bevallom, mikor először meghallottam, nagyon ijesztő gondolataim támadtak. Azt gondoltam, hogy bolondnak néz. Meg különben is nekem nincs szükségem segítségre. Meg egyáltalán, hogy tudnék megnyílni én egy idegen embernek, aki amúgy annyira zárkózott? Hát...Nagyon nehezen. 

Mármint, évekig halogattam a dolgot, de amikor az egyetemi éveim alatt jelentkeztek ismét bizonyos problémák, úgy éreztem, mégis szükségem van arra a segítségre. Mert egyedül nem tudtam megküzdeni a saját démonaimmal. Sosem felejtem el az első alkalmat, amikor beültem, és amit még egy év folyamatos terápia követett. Minden bajom volt. Rettegtem, szorongtam, izgultam. Mégis volt benne valami furcsa. Megnyugtató. Talán akkor éreztem életemben először, hogy valakivel őszintén beszélhetek. Már csak az orvosi titoktartás végett is. Hisz tisztában voltam vele, hogy ami a rendelőben elhangzik, az ott is marad. Nagyjából alig létezik tudomásom szerint olyan orvos, aki ezt megszegi, hisz a karrierjük lenne a tét. Ezen a vonalon indultam el a bizalom útján. 

Aztán az elkövetkezendő alkalmak során azt vettem észre magamon, hogy egyre nyíltabban beszélek. Beszélgetek. Mert ez nem egyoldalú. Fel kell készülni rá, hogy bizony itt érkeznek kérdések, illetve készülnek jegyzetek is. Nem kevés. Eleinte bevallom, feszélyezett az, ahogy láttam, folyamatosan írt az orvosom, miközben beszéltünk. Rohadtul kíváncsi voltam, miket jegyezhet le, azonban sosem tudtam meg. Lehet, jobb is. Mert nem ezen múlt, hogy segített, vagy sem. Hanem azon, hogy úgy éreztem, tényleg segíteni akar. Igyekszik megérteni engem. Nem ítélkezik. Nem vagdalkozik. Nem akar meggyőzni az igazáról. Hallgat. Figyel. Megoldásokat kínál. Rávezet, merre érdemes elindulni. Elnavigál a továbblépés útján. Legalábbis én így éltem meg. 

Elismerem azt is, hogy nem minden ilyen szép. Mert voltak keményebb napok, amikor úgy mentem be, hogy nem csinálom tovább. Nem érdekel. Nem keveset sírtam is bizonyos terápiák után, amik olyan témákat boncolgattak, de valahogy ott, abban a közegben a könnyeimet sem szégyelltem. Mégis tartottam magam. Hiszen ott volt előttem a cél. Jobban akartam lenni. Jobban is lettem. Igaz, kicsit több, mint egy év kellett hozzá, de sikerült a továbblépés. El tudtam engedni a múltam azon részét, ami megmérgezte a mindennapjaimat. Ezt pedig a pszichológusomnak köszönhetem. Mert megmutatta, hogyan zárjam le magamban a fájdalmat és segített abban is, hogy megismerjem önmagam. Megtanított arra, hogyan kezeljek bizonyos helyzeteket, milyen technikákkal tudok hatékonyan megoldani konfliktusokat akár saját magamban, akár a környezetemben. 

Tavaly év vége felé újabb mélypontra kerültem. Történt egy olyan trauma az életemben, amire valahol számíthattam volna, mégsem készültem fel rá. Erre talán nem is lehet. Mert egy szeretted elvesztése mindig olyan fájdalom, ami talán sosem múlik el. Csak megtanulunk vele együtt élni. Akkor meg még inkább, ha olyan közel állt hozzád, mint hozzám a nagypapám, akire második apámként tekintettem egész életemben. Eleinte viszont ez nem ment. Ráadásul általa a családomban is erős konfliktusok alakultak ki, amit nem tudtam egyedül megoldani. Miután ezt felismertem, ismét segítséget kértem, mielőtt, és ezt kegyetlenül nehéz beismerni, de bántottam volna magamat. 

Másodjára is a pszichológusom volt az, aki felhúzott a padlóról és erőt adott ahhoz, hogy folytassam az életemet. Mert az élet nem áll meg. Menni kell tovább. Kíméletlen. Neked pedig fel kell venned a tempót. Időnként viszont érdemes megállni, kifújni a levegőt. Kiadni magadból, amit érzel. Akár szakember, akár egy barát, akár családtag segítségével. Hiszen, ha van, aki meghallgat, már félsiker. 

Tudom, hogy nehéz. Iszonyatosan. Mert átéltem az egész folyamatát ennek. Elkezdeni nehéz. Felkeresni egy szakembert nehéz. Elmenni az első kezelésre nehéz. Ugyanakkor megéri. Végtelenül megéri, mert ha sikerül olyan pszichológust találnod, akivel tudsz bizalmat kialakítani, akkor az egyik legnagyobb segítség lehet az életben. Ráadásul az ember fél. Hiszen, ha kitudódik, hajlamosak lehetnek a körülöttünk lévők megbélyegezni. Nekem a saját családomban volt olyan ember, aki nem értette, mit keresek pszichológusnál, mikor szerinte semmi bajom nincs. Szerinte nem volt, de nem is tudhatta, milyen démonok rágják a lelkem napi szinten. Ezért is mondom azt, hogy figyeljünk a másikra. Gondolkodjunk, mielőtt bármit is mondunk. Mert nem tudhatjuk, mi megy végbe a másik fejében. 

Nem kellene a mai világban félnünk attól, hogy megbélyegeznek minket. Nem kéne ennek léteznie. Elfogadás. - Mondják sokan és én is hiszek benne. El kell fogadnunk önmagunkat és másokat is olyannak, amilyenek vagyunk. Ha valaki lelkileg nem olyan edzett és segítségre van szüksége, megértéssel forduljunk hozzá. Nem szabad még lejjebb lökünk a szakadékban. Ezért sem ítélhetünk el senkit azért, amiért esetleg felkeres egy pszichológust. Éppen ellenkezőleg. Mindenkit bátornak tartok, aki ezt megteszi. Mert ez az első lépés azért, hogy szembenézzünk önmagunkkal. Ez az első lépés a gyógyulás felé. 

Fájdalmas és valószínűleg nem rövid utat kell bejárnia annak, aki felkeres egy szakembert és segítséget kér, mégis azt mondom, hogy szükséges és megéri lejárni az ösvényt. Akkor is, ha az tele van hullámhegyekkel és völgyekkel. Sokszor mélypontra kerülhetsz, de a legfontosabb, hogy tudatosítsd magadban: nem vagy egyedül. Ez vigyen végig az úton, mert a vége sokkal fényesebb lesz, mint az eleje. Ezért nem szégyen segítséget kérni.

Bejegyzés egy lány tollából, aki járt már valaha pszichológusnál...