Sziasztok!
Emlékszem, amikor ezt a novellát írtam, egyik mélypontom kellős közepén voltam, még középiskolás koromban. Az már legalább öt éve volt. Nagyon sok minden történt velem azokban az években, kezdve a szüleim válásával, ami minden volt, csak békés nem. Ekkor született meg ez a nagyon rövid, mindössze pár száz szavas novella, amit még az egyik irodalom projektemen belül is beadtam. Sosem felejtem el, hogy a tanárom le akart küldeni az iskolapszichológushoz, mondván, mentális problémáim vannak. Holott közel sem erről volt szó. Mindössze így jöttek ki az akkori érzéseim, amiket a mai napig vállalok, mert akkor, tizenhét évesen, ez is én voltam. Úgyhogy fogadjátok sok szeretettel ezt a kis szösszenetet tőlem, aminek borús hangulatáért előre is elnézést kérek.
Idegen
„E korban, melynek mérlege hamis.”
Egy hosszú, egyenes tincsekkel megáldott fiatal lány járta zsebre tett kezekkel a budapesti utcákat. S közben kíváncsian fürkészte a magasra törni vágyó, régies beütésű épületeket csillogó kék szemeivel. Sápadt, szeplős arcát hűvös szellő cirógatta, ami egyben barna haját is össze-összekócolta, hogy az még véletlenül se úgy álljon, ahogy azt ő szeretné. Sötét nadrágja szinte tökéletesen vette fel vékony alakjának vonalát. Fehér pulóverét összehúzva magán, lépkedett sietve a ködös forgatagban.
Céltalanul bolyongott az emberek gyűrűjében, és noha nem volt egyedül, mégis magányosnak, kívülállónak érezte magát köztük. Talán mert az is volt. Szinte már rettegett a körülötte lévőktől és ezt sokan észre is vették. Sőt, akadtak olyanok is, akik előszeretettel űztek gúnyt belőle, vagy éltek vissza a félelmével. Éppen ezért sokkal jobban szerette, ha meghúzódhatott a háttérben, ezáltal észrevétlen is maradhatott. Így nem bánthatta senki sem.
Felhúzva kapucniját, lehajtott fejjel folytatta tovább az útját, hogy ne nézhessenek bele a szemeibe. Túl sokat árult volna el róla a tekintete. Ettől kegyetlenül kezdte el marcangolni a kiszolgáltatottság. Sosem viselte jól, ha valaki belelátott a világába. A pillantásain keresztül viszont bárki könnyedén kiolvashatta, mi játszódik le benne. Hiszen ahogy a régi, elnyűtt, már-már sablonosnak tetsző, ám örök érvényű mondás is tartja: a szem a lélek tükre. Az Ő lelkében mérhetetlen kétely, düh és szomorúság bújt meg, amelyet szégyellt volna kimutatni bárkinek is. Helyette inkább elrejtette az érzéseit, és az értékeit. Senki sem értékelte azt, aki ő valójában volt, mert nem volt képes megbízni másokban. Hiszen mindenki csak bántotta őt.
A lánchíd két pillérének közepén, a korlátot erősen szorítva kezeivel, figyelte a szokatlanul nyugodt folyamot, amelynek vize csak néhol fodrozódott gyengéden. A leányzó pedig akaratlanul is elveszett a látványban. Egyik pillanatról a másikra lassult le az eddig idegesen dobogó szíve, s ezzel együtt szapora lélegzete is. Már nem érdekelte semmi sem.
Lassan rajzolódott ki előtte a saját, hullámoktól elmosódott tükörképe, miközben hirtelen szédülés, majd fejfájás fogta el. Forogni kezdett vele a világ, és ahogy egyre erősebben bámulta a vizet, homályosabbá vált látása is. Halántéka pedig kíméletlenül lüktetett. Végül minden elsötétült előtte, hogy aztán újra visszanyerve szemei világát, már egy teljesen más helyen találja magát. Egy olyan, számára eddig ismeretlen világban, ahonnan nem akart menekülni, ahol megnyugvásra lelt.
A hídon és a rakparton gyalogló emberek eközben döbbenten, elszörnyedve nézték, ahogy a számukra idegen nő teste, akárcsak egy tollpihe, zuhant bele a Duna jeges vizébe, hogy aztán a folyó mélye elnyelje azt, mintha sosem járt volna benne élet.
„Ilyen voltam én. Egy idegen.”
Nem tudom miért, az elején lévő megjegyzésed és a kép után már tudtam, miről szól a novella, vagyis a vége... A gimiben nekem is volt egy nehéz időszakom, ahol az ofőm minden zokszó nélkül fogott és elvezetett az iskolapszichológushoz. Bár be kell vallanom, valóban szükségem volt rá, csak, ahogy megoldotta, az nem tetszett xD pontosabban nem az orvosra volt szükségem, mert kétszer sem jártam nála, amint lehetett, többet nem mentem, de ő általa, más is előtérbe került, és ugyan nem segített a felépülésben, de abban igen, hogy ne romoljon az állapotom.
VálaszTörlésAz a pillanat jutott eszembe, sőt sokszor éreztem azután is mélypont felé csúszva magam... de van kapaszkodási pontom. Lehet nem kellett volna elolvasnom ezt, vagy igen... áh, nem tudom, csak most olyan nyomottá tett. Nem baj, jó kis szösz volt amúgy :)
Először is, nagyon sajnálom, amiért ilyen nehéz és fájó emlékeket hoztam fel benned a novella elé írt kis szöveggel. 🥺 Remélem, ma már minden rendben, vagy legalábbis jobb a helyzet, mint volt. 🙏 Másfelől meg köszönöm, hogy bízol bennem annyira, hogy mindezt megoszd velem. 💜 Ha másért nem, már azért megérte, hogy elvitt az osztályfőnököd az iskolapszichológushoz, hogy kicsit felszínre kerüljön a probléma. Mert ha nem is ő oldotta meg, de legalább elindultál egy úton afelé, hogy jobban legyél, és ehhez csak kellett ez az iskolapszichológus. Meg már abban segített, hogy az állapotod ne romoljon. Emlékszem, engem is levittek végül az iskolapszichológushoz, de én se voltam nála sokat. Ugyanakkor rendes pszichiáternél felnőttként nem egyszer voltam utána, aki viszont tényleg segített nekem bizonyos dolgokban és ma már jobb nekem is. 🙂 Annak örülök, hogy most már neked is van kapaszkodási pontod, amihez nyúlhatsz a nehezebb napokon. Meg, ha úgy érzed, bárkivel beszélgetnél, én állok rendelkezésedre privátban, vagy bárhol, ahol úgy érzed. Én tényleg szívesen meghallgatlak. Tudom, milyen dolgok ezek sajnos, de hidd el, nagyon erős lány vagy. 💜 Annak pedig szintén nagyon örülök, hogy tetszett ez a kis szösszenet tőlem. 😊 Köszönöm, hogy írtál, nagyon jól esett. 💜
TörlésEzt ne sajnáld :D Nem lehet mindig mindent megkerülni, no meg én is vagyok elég mazochista :D
TörlésFelnőttként már én is adtam fejem orvosra, hogy inkább, csak ne legyen az, mint pár éve. Örülök, hogy te is jobban vagy :) az meg jó, ha felismered és elmész orvoshoz. Ehhez kell erő és önismeret.
És nagyon szépen köszönöm, jól esnek a szavaid! <3 És ha te is valaha úgy éreznéd, hogy olyan kell, aki nem ismer, vagy ki tudja, nyugodtan megkereshetsz, elvileg hallgatásban jobb vagyok, mint beszélgetésben :D
Mondjuk tény, hogy sokszor én is menekülnék dolgok elől, de nem lehet a végtelenségig. Meg hasonlóan hozzád, én is "szeretem" kínozni magamat. 🤦♀️😂 Megértem, és szerintem jól is tetted, hogy végül elmentél orvoshoz. Már csak a megelőzés érdekében is. 🙂 Bevallom, erről tervezek írni majd bejegyzést, mert nagyon nehéz meglépni, meg ismerni kell magunkat hozzá, de vannak helyzetek, amikor igenis kell segítséget kérni szerintem.
TörlésÉn is nagyon köszönöm a szavaidat. Abban biztos is lehetsz, hogy mindenképpen észben tartom őket és szólok, ha van bármi. 🥰 Egyébként átérzem, én is ilyen vagyok. Jobb hallgatóság vagyok, mint beszélgetőtárs. 🥺😂